A magyar közszolgálati rendszert az elmúlt két, de hangsúlyozottan másfél évtizedben
új jogviszonyformák megjelenése, fokozott fragmentáció, a pályák egyre bizonytalanabbá
válása, rosszul fizetettsége, a zsákmányrendszer előtérbe kerülése jellemzi. A 2011-ben
meghirdetett életpályaprogramok, az azok közötti átjárás, a neo-weberi felfogáshoz
illeszkedő stabil, megbecsült, rugalmas közszolgálat-gondolattól mind a szabályozás,
mind a gyakorlat egyre távolabbra került. A megoldásokhoz, a közszolgálati presztízs
helyreállításához vezető úton első lépés a hivatásos állományok tekintetében a karrierjelleg
valós visszaállítása, a civil tisztviselők és a közszolgáltatásokban dolgozók tekintetében
az ellátandó feladat jellegéhez igazodás mentén születő státusz adekvát megválasztása
lehetne. Az állam általi megbecsülés, tisztes megélhetés biztosítása, kiszámítható,
átlátható rendszerek működtetése révén.
