Kétségtelen, hogy a kölcsönös emberi szeretettől elidegenedett szexualitás a bűn egyik
formája lehet, még akkor is, ha el kell utasítanunk azt az egyoldalúságot, amely a
teológiai bűn fogalmat a szexuális visszásságokkal együtt alkotja meg. Az az antropológiai
elképzelés, amely az emberre, mint racionális lényre szűklátókörű kognitivizmussal
és testellenes módon tekint, az az erotikus vonzalmat is fenyegetésnek látja. A köztudatban
is létezik a testiség „médiumába” vetett szinte vallásos remény, egyfajta „megváltás
a semmiből”, ami korunk „poszt-vallásos” szerelem ideáljában is megnyilvánul. Ennek
során fennáll a veszélye annak, hogy a szexualitás elszakad az ember személyiségtől,
aminek következtében az élet minden területe "túlszexualizálódik". A következőkben
azonban annak bemutatására vállalkozunk, hogy az erotikus vonzalom elsődlegesen a
boldogan megélt emberi kapcsolatok és istenkapcsolatunk szerves része, sőt a létezés
divergensnek mutatkozó struktúráinak egyesítő ereje, Istennel való újraegyesülésünk
ágense.
