Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés időszaka tagadhatatlanul „izgalmas” és fordulatos
periódus, hiszen nemcsak a két államfél közötti közjogi viszonyok rendeződtek ekkor,
hanem a Magyar Királyságban is elindulhattak azok a folyamatok, amelyek nyomán létrejöhetett
a modern államszerkezet, az a polgári berendezkedés, amelynek magjait az 1848. márciusi
törvényhozás vetette el.
A bírói hatalom gyakorlásáról rendelkező 1869. évi IV. törvénycikk óriási változásokat
hozott a korabeli államszervezet alakításában: valóban elvált egymástól az igazságszolgáltatás
és a közigazgatás, amelyeknek fejlesztése külön utakon folyt tovább. Ennek a jogszabályi
kereteinek kialakításakor nem volt elegendő az újonnan létrehozandó vagy átalakítandó
szervezeti egységeket rendezni, hanem a személy(zet)i és a dologi hátteret is meg
kellett teremteni. Ez utóbbihoz kapcsolódik a szervezetrendszer működéséhez elengedhetetlen,
megfelelő fizikai környezet kialakítása: székházak, hivatalok, községházák, városházák
építése. S ezek mellett azok a tényezők, amelyek a jól működő közigazgatás egyik alapját
jelenthetik, mint például a közlekedési infrastruktúra fejlesztése.
A kötet a szerzők alfabetikus sorrendjében tartalmazza tanulmányokat, amelyek különböző
aspektusokban világítják meg az átalakuló közigazgatás témáját. Így a dualizmus kori
minisztériumok elhelyezése (Bathó Gábor) és a nagyközségek székházépítése (Brunner
Attila) kerül terítékre, illetve a reformkori vármegyei infrastruktúrafejlesztés (Heil
Kristóf Mihály), majd a 19. század 70-es éveiből a pesti Új Városháza építése (Megyeri-Pálffi
Zoltán), végül – egyfajta keretként, a 20. századba átnyúlva – az épített környezet
védelmének jogi szabályozástörténete (Völgyesi Levente). Valamennyi tanulmányból kiolvasható
a „tudományköziség”, azaz az inter- és multidiszciplináris jelleg, amely elengedhetetlen
akkor, amikor az építés és az adminisztráció, az „épített közigazgatás” összefüggéseit
vizsgáljuk.