Számomra mindig megmagyarázhatatlan izgalmat jelent abban a kincses ládában „kutakodni”,
amelyet Novotni Zoltán szellemisége hagyott ránk. Feltódulnak az emlékek, Zoli, Zoli„bácsi”
emléke, aki oly közel állt hozzánk, fel sem merült közöttünk, hogy „professzor úrnak”vagy
„dékán úrnak” kellene szólítanunk. Látni vélem, amint táska írógépén, két ujjal, utánozhatatlan
sebességgel papírra veti gondolatait és – bajuszát a jól ismert mozdulattal végigsimítva
– megjelenik arcán a megelégedettség mosolya… Professzorunk figyelő tekintetét, a
kollektívát összetartó „atyai-baráti” szeretetét nemcsak a szoros munkakapcsolatban
érezhettük, hanem a számtalan baráti-családi összejöveteleken, a mindig a lényegre
koncentráló, sokszor az egyetemen kívül, hétvégi otthonában megtartott, oldott hangulatú
tanszéki, intézeti rendezvényeken vagy akárcsak az egyetemi folyosón megállva és eszmét
cserélve, vagy éppen magánéleti gondjainkat megosztva, amelyre mindig, mindenkivel
volt ideje. Lehetetlen felidézni azt a szakmai, emberi kapcsolatot, légkört, tiszteletet,
amelyben éltünk, dolgoztunk, amely körülölelte fiatal kollégái által, és amelynek
kisugárzását, hiányát – bár már csak néhányan közülünk -, de ma is érezzük. Tanulmányunkkal
tisztelgünk a kivételes EMBER, jogtudós múlhatatlan emléke előtt.
