Korábban tartott előadásaim, megjelent tanulmányaim kapcsán vetődött fel a gondolat,
miszerint érdemes lenne a protestáns lelkipásztorok házasságát abból a szempontból
is elemezni, hogy milyen jellemvonásokkal rendelkeztek azok a lányok vagy nők, akiket
a 16-18. században élt prédikátorok feleségül választottak, és mennyire befolyásolta
ez házasságuk boldog vagy boldogtalan végkimenetelét, esetleg válásukat.
Egyes megközelítések szerint a 16-18. században a lelkész feleségek alázatosak, szerények,
szelídek voltak. Férjüknek mindenben engedelmesek, és kevés szavuk volt a család életében,
és életük példaértékű volt a közvetlen és tágabb környezetükben. Mostani előadásomban
arra keresem a választ, hogy valóban így volt-e, vagy esetleg voltak kirívó példák,
amelyek megcáfolják ezt a hagyományos megközelítést? Akadtak-e olyan lelkész feleségek,
akiknek a magaviselete, férjük mellett betöltött szerepe, funkciója, életvitele nem
volt példa a gyülekezetben és a lokális társadalomban?
Minden ember egyedi jellem. A jellem és a jellemvonás elválaszthatatlanok egymástól.
Olyan magatartásbeli, erkölcsi, szellemi, viselkedési tulajdonságok összessége a jellem
illetve a jellemvonás, amely csak arra az adott emberre vagy közösségre jellemző,
illetve ami minden másik egyéntől, társaságtól megkülönbözteti.
A cölibátus gyakorlatán az első rések már a 15. században jelentkeztek, nagy kihívást
adva ezzel a katolikus egyházfőknek. A 16. századra ez a gyakorlat már sok esetben
csak elviekben működött. A reformáció házasságértelmezése új alapokra helyezve a papi
házasság kérdését, a mozgalomhoz csatlakozó lelkészek körében a cölibátus elvetését
eredményezte. Talán nem túl merész állítás, ha azt mondjuk, hogy a házasság kérdésének,
illetve a házasodás lehetőségének meglehetős szerepe volt a katolikus papok új hithez
való csatlakozásában. A katolikus egyházhoz tartozó pap legszembetűnőbben azzal jelezte
a reformációhoz való csatlakozását, hogy megnősült. Ez a gyakorlat pedig a későbbiekben
általánossá vált a protestáns lelkészek között. Éppen ezért már a 16. században összeült
zsinatok szabályzatokban rögzítették ennek a gyakorlatnak a körülményeit egészen addig,
hogy körvonalazták a leendő feleségek milyenségét, jellemét, jellemvonásait, öltözködését,
viselkedését.
Az emberi élet egyik legmeghatározóbb eseménye a házasság. A leendő feleség kiszemelése,
kiválasztása részben személyes döntés, részben ajánlás révén történt. Ezeknek az összetevőknek
köszönhetően arra nem szántak elég időt, hogy megismerjék a másikat, annak természetét,
jellemvonásait, jellemét. Hittek abban, hogy az általuk választott, vagy lelkésztársaik,
barátaik által javasolt nőben társra lelnek. Nyilvánvaló, hogy az esetek többségében
ez így is volt. Kutatásom során azonban találkoztam olyan esetekkel is, amelyek arról
tanúskodnak, hogy a választott nő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A 16. századból a források szűkössége miatt ritka, ha betekintést nyerhetünk egy-egy
reformátor, prédikátor életébe. Kivételt képeznek azok, akiket valamilyen oknál fogva
rendkívül jól dokumentáltak. Ezek közé tartozik Szegedi Kis István, akinek második
felesége, Erzsébet minden tekintetben társ volt.
A következő század több forrást őrzött meg számunkra. Így némi rálátásunk van Szenci
Molnár Albert feleségének néhány jellemvonására, amiből megismerhetjük, hogy rendkívül
erőszakos, irányító személyiség lehetett. Hasonlóan képet kapunk Miskolci Csulyak
István feleségeinek jellemvonásairól is. S bár kevés szó esik ebben az időszakban
lelkipásztorok válásáról, de Herepei János kutatásainak köszönhetően erre találunk
példát.
