Az egyháztörténet a létrejötte óta hosszú időn keresztül elsősorban intézménytörténetként
és teológiatörténetként értelmeződött. Ennek következtében a klérus és az ahhoz tartozók
történetét igyekezett feltárni, míg elhanyagolta az egyház laikus oldalát, azaz a
számszerű többséget, az egyén hitéletének feltárását, vizsgálatát.
Ez a tendencia a történettudomány egyéb irányaival párhuzamos volt, hiszen a tudományos
történetírás is elsősorban politikatörténetet és később eszmetörténetet írt. A történelem
névtelenjei vagy akár csak azok, akik nem tartoztak a politikaformálók szűk körébe,
sokáig nem jelentek meg a történészi kutatások látókörében.
A 20. században megjelent új történettudományi iskolák, irányzatok a köztörténetben
is ráirányították a figyelmet a korábban elhanyagolt csoportokra. A társadalomtörténet-írás
megjelenése új szemléletmódot hozott a tudományban. Jelentős késéssel, de az egyháztörténetben
is megjelentek ezek a tendenciák.
Az előadásomban azt mutatom be, hogy a társadalomtörténész miként írhat egyháztörténetet
és milyen módszertannal, forrásbázissal dolgozik. A példákat a személyes kutatómunkámból
hozom.
