Az iparpolitika kategóriája évtizedeken át tabunak számított az USA-ban és a fejlett
országokban éppen úgy, mint a közgazdaságtani vitákban. A neoliberális fő irány felfogásában
az iparpolitika eredendően protekcionista eszköz és piactorzító hatású. Az elmúlt
két-három évtizedben a szolgáltatások (világgazdasági) súlyának drámai bővülése (a
nemzetközi kereskedelemben és a közvetlen tőkeáramlásban is) általában is eljelentéktelenítette
az iparpolitikát, elterelte a figyelmet a feldolgozóipar fejlődéséről. Neoliberális
felfogás szerint az állami beavatkozás csak akkor elfogadható, ha a piacok nem képesek
társadalmi optimumot eredményezni (valamilyen externália következtében), és/vagy a
beavatkozás feltételezhetően közelebb viszi az eredményt a társadalmi optimumhoz –
az elért nyereségnél kisebb költséggel. A valóságban azonban, teszik hozzá a neoliberálisok,
mindkét feltétel csak igen ritkán teljesül.2 Az 1960-as évektől az iparpolitika elsősorban
a Dél- és Kelet-Ázsiában (Japán mintájára) meghonosodott fejlesztő állam kulcskategóriája
volt (Johnson, 1982), ennek következtében elsősorban a fejlődés-gazdaságtan részeként
tárgyalta az irodalom. A fejlődés-gazdaságtan erős „intervencionista prioritásokat”
fogalmazott meg, abból kiindulva, hogy a fejlődő országok nem rendelkeztek a fejlett
gazdaságok modern intézményrendszerével. A fejlődés-gazdaságtan állami irányító szerepet
szorgalmazott, beleértve a protekcionizmust, az egyes ágazatoknak és tevékenységeknek
nyújtott szubvenciókat, állami vállalatokat, a közvetlen külföldi tőkebefektetések
belépési feltételeinek szabályozását. Mindezek a tényezők a fejlődés-gazdaságtanban
együttesen jelentették az iparpolitikát. Tajvan, Dél-Korea és Szingapúr fejlesztő
állama (Japán mintáját követve) az indikatív tervezés, az ipari reorganizáció, a növendékiparágak
védelme és az exportösztönzés együtteséből született meg, az átfogó iparpolitika a
hatvanas évek második felében alakult ki.
