Az újsztoikus tanítás, Justus Lipsius (1547–1606) filozófiájának üzenete egyszerű
volt. Az érzelmeknek való kiszolgáltatottság csökkentése, önfegyelmezés, saját indulataink
racionális kontrollja. Szeressük a hazát, de mérsékeljük a kritikátlan lelkesedést
iránta; ragaszkodjunk a hitünkhöz, de tartózkodjunk a fanatizmustól; engedelmeskedjünk
a hatalomnak, de ne azonosuljunk vele bensőnkben; a kudarcokat és megpróbáltatásokat
állhatatosan viseljük. A rendszer középpontjában álló erény, az állhatatosság (constantia)
a személyiség integritását védte, egyfajta pozitív életenergiát adott, amire az alattvalónak
éppúgy szüksége volt, mint a hatalmasnak. A szerep és a személyiség elválasztása napi
léttechnika, a fundamentalista szélsőségek között egyenesen túlélési stratégia volt,
mindazok számára, akiknek az Állhatatosság (1584) szerzőjének szavaival, szükségük
volt „bátorításra a közélet nyomorúságaiban”. A kötetben filozófusok, történészek,
irodalomtörténészek tanulmányai vizsgálják, hogyan áramlott szét a kora újkori modernség
egyik legfontosabb diskurzusa az arra különösen érzékeny, vallási viszályoktól és
politikai válságoktól sújtott közép-európai régió kultúrájában, s lett részévé sokszor
a lipsiusi eszméktől távol álló gondolkodás- és életformáknak, irodalmi műfajoknak
is.
