A 20. század második felére vitathatatlanná vált környezeti degradáció és antropogén
eredetű éghajlati trend az érdeklődés homlokterébe helyezte a kora holocénben végbemenő,
látszólag analóg klimatikus és ökológiai változást. Ezek, a földtörténeti időskálán
mérve, drasztikus változások komplex alkalmazkodási és környezethasználati válaszjelenségeket
követeltek meg a humán népességtől, nem elfeledkezve arról, hogy az emberi populáció
már a pleisztocénben is alakítója, és nem csak elszenvedője volt az őt körülvevő természetes
élettér jelenségeinek. Jelen előadás kísérletet tesz a paleolit és mezolit ember környezeti
adottságainak és az ezzel kapcsolatos megküzdési stratégiáinak, mentális sémáinak
összevetésére, különös tekintettel a kiemelt fontosságú élőhelyek szerepére európai
viszonylatban. A stratégiák értelmezése a hazai mezolitikum leletanyagának sajátosságaira
(számosság, gyakoriság, előfordulás)szolgálhat magyarázattal.
