A hazánk felnőtt lakosságának közel egyharmadát érintő elhízás krónikus betegség,
amely más krónikus betegségek kockázati tényezőjeként rontja a szomatikus és mentális
egészséget, az életminőséget és az életkilátásokat. Valamennyi bizonyítékalapú testsúlycsökkentő
terápia alapja az életmódváltás, amely minimálisan az energiabevitel korlátozását
és a fizikai aktivitás növelését igényli. A betegek azonban az esetek túlnyomó többségében
vonakodnak az életmódváltástól, aggodalmakat fejezve ki ezzel kapcsolatban (például
„Én a levegőtől is hízom!”, „Nem bírok sportolni!”, „Nem akarok éhezni!”). Gyakori
az orvosok részéről e félelmek „kifogásként” történő értelmezése. Ez az interpretáció
egyfelől indulatot szül a páciensek irányában, másfelől meggátolja a figyelmes meghallgatást
és az empátia kifejezését, így az ellenállás hátterében álló tényezők nem kerülnek
feltárásra, feloldásra. Ennek következtében a szakember vagy nem tudja bevonni a pácienst
a terápiába, vagy ha mégis, akkor az együttműködés mértéke elmarad az elvárttól, rontva
a kezelés hatékonyságát. A páciens kioktatása vagy akár elmarasztalása pedig rontja
az orvos-beteg kapcsolatot, és az egészségügyi ellátórendszer kerüléséhez vezethet,
ami súlyosbíthatja úgy a súlyfelesleg mértékét, mint a kísérő betegségek lefolyását.
A jelen tanulmány célja annak bemutatása, hogy hogyan érdemes reagálni a páciensek
vonakodást kifejező mondataira, és milyen kommunikációs eszközökkel facilitálhatjuk
a súlycsökkentő kezelésbe való sikeres bevonódást és az életmódváltás iránti elköteleződés
erősödését, eszközöket adva az egészségkárosító szokások fokozatos leépítéséhez és
a hosszú távon is fenntartható, hatékony, egészséges testtömegkontrollt szolgáló egészségvédő
szokások kialakításához. Orv Hetil. 2024; 165(19): 727–733.
