A tanulmány a 175 éve született Eötvös Loránd tanárképzésben játszott szerepét és
az általa
1899-ben létrehozott tanárképzési intézményrendszer sorsát vizsgálja a két világháború
között.
Az Eötvös által megalkotott intézményrendszer alkotóelemeit tekintve megegyezik az
1927
utáni tanárképzés intézményeivel, de működési alapelveik alapjaiban térnek el a dualista
éra
intézményrendszerétől. A kutatási kérdések megválaszolására egy deduktív, idiografikus
jellegű
kutatás keretein belül kerül sor, az elsődleges (levéltári) és a másodlagos (szakirodalmi)
forráso-
kat a levéltári és a szakirodalmi dokumentumok elemzésének módszereivel vizsgálva.
Az ered-
mények interpretációjában a professzióelméletek kritikai megközelítéséhez kapcsolódó
fogal-
mi keretrendszer került alkalmazásra. Eötvös Loránd 1899-es tanárképzési reformjainak
alapelve
az intézményi autonómián nyugodott, kijelölve az addigra kialakult intézmények helyét
a tanári
teoretikus felkészülésben, valamint a professzionalitás és a professzionalizmus formálásában.
A tudós tanárság koncepciójának megalkotása a hatásköri vitákat részben egy francia
mintá-
ra alapított internátus segítségével juttatta nyugvópontra. A két világháború közötti
időszak
oktatáspolitikájának legfőbb törekvése a professzionalitás és a professzionalizmus
egységes és
valamennyi tanárjelöltre való kiterjedésében ragadható meg. A standardizáció ugyanakkor
le-
hetőséget adott a tanárjelöltek mellett a tanárképzés intézményeinek szorosabb állami
kontroll
alá vonására, ami a tanárképzés neohumanista alapokon nyugvó eszmei alapjait felbontotta,
és
így a tanárképzés egészét deprofesszionalizációs pályára helyezte.
