A budapesti Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban található Koguryŏ-kori festmények
XX. századi másolatainak kontextusba helyezésekor kirajzolódik az a kép, hogy a másolatok
készítésével nemcsak az emlékek bemutatása és megőrzése volt a cél, hanem az újonnan
létrejövő észak-koreai állam saját nemzeti művészetének megújítását is látta ezekben
a festményekben. Az ősi falképek iránti fokozott figyelem a gyarmatosító japánokkal
kezdődött, akik az újonnan tanult tudományos módszereket alkalmazták a régészeti kutatáshoz,
feltárták a gyarmatosított területeik rejtett kincseit, és a falfestmények másolatainak
elkészítésével bővítették az ismereteiket az újonnan megszerzett területeikről. A
japán uralom alóli felszabadulás után az észak-koreaiak az új felfedezéseket új nemzeti
identitás kialakítására és a múltjukhoz való kapcsolódásra használták fel, és nemcsak
a történelemre összpontosítottak, hanem új művészeti módszereket is kialakítottak
(hagyományos tusfestészet nagyszabású újjáélesztése, a közösségi műalkotások), miközben
tanulmányozták és lemásolták ezeket. A falképek lemásolásánál nemcsak a tudatosan
készített formákat, hanem a sérüléseket is ábrázolták, így a több évtizeden keresztül
több művész által különböző időszakokban készített másolatok egymással való összehasonlítása
fontos adalékként szolgál a festmények állapotváltozásainak nyomon követésében. A
tömegesen gyártott (gyakran nemzetközi felhasználásra készült) festménymásolatok közép-
és kelet-európai kiállításokon való szerepeltetése kiemeli ezen festmények propagandacélra
készült és a korabeli nemzeti identitást kifejező szándékát.Az észak-koreai művészeti
alkotásokon keresztül képviselt koreai kultúra magyarországi láthatóságát erős és
tudatos kultúrpolitika segítette, különösen a koreai háború után, amikor Észak-Korea
a koreai művészet közép- és kelet-európai megismertetésére és népszerűsítésére használt
kulturális termékeivel adománygyűjtő tevékenységet folytatott az 1950-es években a
koreai háború után romjaiból felemelkedő ország helyreállítására. A Kína és a Szovjetunió
közötti konfliktust követően 1956 és az 1960-as évek között Észak-Korea és Közép-Kelet-Európa
országai között egyre aktívabb diplomáciai kapcsolatoknak és kulturális cseréknek
lehetünk tanúi. Észak-Koreából érkező művészek közép- és kelet-európai művészeti múzeumok
kiállításain látott, XIX. századi népi és történelmi témájú művészete által inspirálódtak,
és a korábban jellemző, politikai színezetű propagandaképek helyett a nemzeti, etnikai
és helyi elemeket bemutató művészeti alkotásokat kezdtek készíteni, így az 1950-es
évek közepén a politikai töltetű propagandisztikus, antiimperialista tárgyakról (mint
például a politikai plakátok) a nemzeti művészetet illusztráló tárgyak felé mozdultak
el, bemutatva az Észak-Koreában reprezentatívnak tekintett műtárgyak másolatait.
