Magyarország második világháborút követő alkotmányos fejlődése mindig is jelentőstörténészi
és jogtudományi érdeklődésre tartott számot.1 Az 1945 és 1949 közötti időszakkal foglalkozó
írások azonban általában vagy leíró jelleggel veszik számba a korszak fontosabb jogforrásait,2
vagy az ezeket kísérő politikai eseményeket ismertetik.3 Jelen fejezet ettől a leíró
olvasattól eltérő elemzésre törekszik, mivel a korszak két legfontosabb jogszabályát
– a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket és a Magyar Népköztársaság
Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvényt – a modern, de a történeti alkotmányosságban
gyökerező magyar alkotmányos hagyomány fényében vizsgálja.4 Emellett szó lesz a külső
jogi „segítségnyújtás” kérdéséről is, ugyanis az 1949. évi XX. törvény mintái a sztálinista
elvek voltak. Remélhetőleg ez a megközelítés némileg új megvilágításba helyezheti
a magyar alkotmánytörténet vizsgált korszakát is. Ez a fejezet a háború utáni magyar
jogi és alkotmányos gondolkodás fejlődéséről szól, és ezért az általános történetíráshoz
képest nyilvánvalóan szűkebb témát ölel fel. A történeti események természetesen a
tárgyalt alkotmányos változások politikatörténeti háttereként megjelennek, de a fejezet
célja ettől függetlenül mégis a szűken vett alkotmányfejlődés bemutatása.
