Fiume mint a Magyar Királyság adriai tengeri kikötője az 1700-as évek utolsó harmadától
indult rohamos fejlődésnek. Corpus separatumként, tehát nem a Horvát Királyság területéből
vált a Magyar Királyság részévé 1779-ben. Ezért rendelkezett külön a városról és a
körülötte fekvő területekről a Trianoni békeszerződés III. résznek V. címe. A Habsburg
Birodalomnak és benne Magyarországnak, a törökök elleni győztes háborúk után, a 18.
század első évtizedei nyitottak lehetőséget arra, hogy részesedjen a jól jövedelmező
földközi-tengeri kereskedelemből. Ennek azonban abszolút feltétele volt a keleti mediterrán
kikötőkből támadó pestisjárványok megelőzése, illetve megfékezése. Ez a tevékenység
szinte azonos volt a tengerészeti közegészségüggyel, amelynek szigorú hatósági szabályozása
1755 és 1769 között történt. A Habsburg-jogalkotás sikeresen egyesítette a több évszázados
mediterrán szokásrendet a fegyelmezett osztrák bürokráciával. Száz év után, az 1851–52-ben
Párizsban ülésező első nemzetközi közegészségügyi konferencia csak enyhíteni igyekezett
a szabályokon, de az alapelveket változatlanul hagyta. Magyarországon ezek a szabályok
kétszeresen is feledésbe merültek. Először a modern mikrobiológia tudományos alapon
helyezte a történelem lomtárába a tisztán tapasztalati szabályokat. Másodszor a 20.
században Fiume elvesztése, majd a magyar tengerhajózás kihalása törölte a tengerészeti
egészségügyet közös emlékezetünkből. Ennek ellenére mégis hasznos átnézni a régi dokumentumokat,
mert újabban, a járványok „ legyőzésének” eufóriája után, értékes üzeneteket küldenek
egy valószínűleg soha véget nem érő küzdelemről a makro- és mikrobiológia világa között.
