A magyar műveltségi és nyelvi kezdetek azonosítása egyedülálló jelentőséget mutat
az egyetemes és az európai emberi őstörténet folytonosságának vonatkozásában. A magyar
nép és nyelv jelenléte a Kárpát-medencében és annak keleti környékén az őskőkor óta
folytonos, itteni élete,
műveltségi működése őstörténeti bizonyosság, amint a magyar írás szintén az őskőkor
óta jelen van, a későbbi írások alapjaként. A Kárpát-medencéből, ahol mindenki menedéket
talált, a földművesek túlnépesedése miatt indult az elvándorlás, amelynek során átvitték
a műveltségüket a
Kárpátok keleti túloldalára, de még Dél- és Nyugat-Európába is. Ennek
nyomait látjuk a mai európai élő és holt nyelvekben, és részben e földművesek utódjaként
tekinthetünk az európai népességre. Így a magyar
előtörténet nagyrészt azonos a modern ember megjelenésével és működésével, míg a magyar
történelem az egyetemes európai történelem alkotója. S bár az idők során a sztyeppén
a kultúra harciassá torzult, és hatása szétszóródott Eurázsiában, ugyanakkor a Kárpát-medencei
hatékony,
gazdag és nagy népességet eltartó földműves–állattenyésztő életmódja
megőrizte a mellérendelés és egyenrangúság elvét és gyakorlatát, majdhogynem egyedülállóan
a közeli és távolibb környezethez képest
