A tanulmány Pindaros I. pythói ódája egy részletén bemutatja, hogy milyen kísérletek
voltak az ógörög időmértékes kardalköltészet formahű fordítására a 18. század végén
és a 19. legelején (Rájnis József részleges fordítása, Fábchich József teljes görög
lírai corpusa), majd a 20. században (Csengery János teljes fordítása és Devecseri
Gábor töredékes kísérlete). A szerző saját fordítása (2009) elemzésével paradigmaváltást
javasol: az eddig érvényes modell mellé (de nem helyett) a szabadverses átültetést,
amely nagyrészt lemond az antik metrika pontos követéséről, legfeljebb érzékelteti
(jóllehet az éppen a bemutatott régi, ún. „deákos” költők munkája révén vált általánossá
a magyar fordításirodalomban), de nagyobb hangsúlyt fektet a tartalmi hűségre és a
stilisztikai jellemzőkre.
