Ágoston a zenéről írott művében azt mondja: a szép „egy deszka (plank – alapkérdés,
középpont) a tenger hullámai között” (Augustine 1976, 196. o.). De Musica című munkájában
a zene élvezetének szerves részét képező filozófiai és matematikai elvekkel foglalkozott.
Meggyőződése szerint a zene olyan hatással van a lélekre, hogy képes befolyásolni
és meghatározni az emberek etikáját, cselekedeteit és erkölcsét. A szép az a deszka,
amely a mélység felett tart; aki belekapaszkodik, az nem süllyed el. Patricia Adams
Farmer – a folyamatteológia kortárs képviselője – véleménye szerint „a szépség megtapasztalása
nemcsak életmentő segítséget nyújt az élet viharában, de bepillantást is enged Isten
és a világ természetébe. A koronavírus járvány […] új értelmet ad a »tenger hullámai«
kifejezésnek. A fertőzés hullámai végigsöpörnek a világon, életeket és megélhetési
feltételeket pusztítva. Ez az új katasztrófa, amely a rasszizmus, a gazdasági igazságtalanság
és az éghajlatváltozás egzisztenciális fenyegetése fölé rétegződik, Ágoston szavainak
új kontextust ad ebben a fuldokló világban.”
(Farmer 2020, 3–5. o.)
A szép fogalma nem tartozik a rendszeres teológia kulcsfogalmai közé. Mégis a vele
kapcsolatos 20. századi szakirodalom
– nem is szólva a megelőző évszázadok írásairól – annyira bőséges, hogy módszerünk
tekintetében megengedhetőnek tűnik egy olyan dogmatörténeti toposz kiválasztása,
amelyen biztosan állva véleményt alkothatunk a szép teológiai szerepéről, és áttekinthetjük
jelentőségét. Ez a magaslat a Luther Heidelbergi disputációjában olvasható két meghatározás
lesz, miközben tudatosan figyelünk a reformátor figyelmeztetésre, amely A nagy vízválasztó:
a dicsőség útja és a kereszt útja című rész 19. pontjában olvasható: „Nem az nevezhető
méltán teológusnak, aki Isten láthatatlan dolgait az ő teremtett műveiben felfogva
szemléli.”
(Luther 1999, 13. o.)
