Az 1938-tól 1942-ig terjedő időszak a tágan értelmezett Horthy-korszak (1919-1944)
egy összefüggő és koherens alperiódusa. Az ebben az időszakban meghozott öt zsidótörvény
szervesen összefügg, egyik a másikból következik, és logikusan egymásra épül. A végső
cél egyértelműen körvanalódik belőlük: a hazai zsidóság teljes mértékű társadalmi
és gazdasági kirekesztése. Ez az időszak egyben a magyarországi keresztény egyházak
teljes erkölcsi csődjének és hitelvesztésének is az időszaka, amelynek egyik „legfeltűnőbb
jelensége a hallgató keresztyénség” volt. Ez a csőd és hitelvesztés elsősorban azért
következett be, mert a zsidóságot sújtó korlátozó rendelkezések és jogfosztások az
egyháziakból nem váltottak ki ellenállást; azokkal nagyjából egyetértettek, és akarva-akaratlanul
hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy ráhangolódjon a Holokausztra.
Arról nem is beszélve, hogy a felekezeti sajtó folyamatosan napirenden tartotta a
„zsidókérdést”, a törvények (különösen az első kettő) parlamenti vitáit közvetítette
az olvasók felé, döntően negatív véleményeknek adott hangot, és jelentős mértékben
hozzájárult a zsidóellenes (antiszemitának is mondható) társadalmi hangulatkeltéshez.
