A stroke világszerte és Magyarországon is az egyik leggyakoribb halálok, a tartós
rokkantság leggyakoribb oka. Magyar nyelvû orvosi szövegek 1690-tôl említik a kórképet
és annak kezelési lehetôségeit. A stroke kezelésére kezdetben népi gyógymódokat, gyógynövényeket
és érvágást alkalmaztak. Késôbb ezeket a módszereket a fej hûtésével egészítették
ki. A 19. század közepétôl használtak gyógyszertári készítményeket. A 20. század második
felétôl az akut ellátásban a gyógyszeripar által elôállított, keringésjavító és neuroprotektív
hatást ígérô készítményeké volt a fôszerep. Prevencióra vérnyomáscsökkentôk, lipidcsökkentôk
és antithromboticus hatású készítmények váltak a rutinellátás részévé. A képalkotó
eljárások – elsôsorban a koponya-CT és a nyaki erek ultrahangvizsgálata – az 1980-as
évek közepétôl gyökeresen átalakították a cerebrovascularis betegségek diagnosztikáját.
Az 1990-es évektôl a jó minôségû klinikai vizsgálatokból származó
megbízható evidenciákra alapozzuk a diagnosztikus és terápiás döntéseket. A 21. század
elejétôl a reperfúziós kezelések (intravénás thrombolysis és mechanikus thrombectomia)
jelentik a leghatékonyabb akut ellátást. Jelenleg a reperfúziós kezelések idôablakának
kiterjesztése zajlik. A tanulmány a stroke hazai ellátásának fejlôdését foglalja össze
az elmúlt három és fél évszázad magyar nyelvû szakirodalmának áttekintésével.
