Tanulmányomban bemutatom Komáromi Csipkés György héber, magyar és angol nyelvhez írott
grammatikai munkáit, majd két témát
tárgyalok. Először Komáromi nyelvváltozásról, nyelvrokonságról vallott nézeteit vizsgálom,
aki a kortárs nyelvészetből ismert fogalmakkal operál: a hébert tekinti lingua primigeniának,
a bábeli nyelvzavar után keletkeznek a nyelvanyák, melyekből leánynyelvek és dialektusok
jönnek létre. A magyar társtalan, rokon és leszármazott nélküli nyelvanya, mely igen
közel áll a héberhez. Ezeket a nézeteit mindhárom nyelvészeti tárgyú kötetében (Schola
Hebraica, Hungaria illustrata, Anglicum spicilegium) következetesen alkalmazza, egyedül
a fiatalkori Oratio Hebraica tér el, ahol héber–magyar etimologizálással próbálkozik
a grammatikai analógiák helyett. Írásomban hangsúlyozom, hogy Komáromi és kortársai
számára a bábeli nyelvzavar történelmi tény volt, egy természetfeletti beavatkozás
az emberi elmébe, így a nyelvanyák nem lehettek leszármazási rokonságban egymással.
Ily módon a magyar és a héber rokonságát nem a mai értelemben vett nyelvrokonságként,
hanem tipológiai hasonlóságként képzelhették el, amelyet Isten alkotott meg. A későbbi
folyamatok, a leánynyelvek és a dialektusok kifejlődése azonban már szerintük is természetes
módon történt.
Írásom második részében Komáromi nyelvtanának a betűkről írott részét elemzem, ahol
újra szóba kerül a rovásírás. Komáromi a kor nyelvészeti szintjének megfelelően nem
tesz egyértelmű különbséget beszédhang és betű között. Kimutatom, hogy számára éppen
ezért válik olyan fontossá a rovásírás, amely szerinte a magyar nyelv tökéletes kifejezője,
amennyiben nem használ digráfokat, és illeszkedik a magyar hangtanhoz. Komáromi magyar
nyelvtanában arra kéri olvasóját, hogy a latin betűvel írott magyar szöveget tekintse
egy rovásírásos szöveg latin betűs átiratának. Komáromi dilemmáját leginkább a korszak
közép-európai helyesírási vitáinak kontextusában lehetséges értelmezni.
