Az ezredforduló előtti évtized óta növekvő figyelem irányul a
pedagógiai értékelés gyakorlata felé, az osztálytermi
értékeléssel kapcsolatos gondolkodás és gyakorlat azonban
nagyon lassan változik. Személyes meggyőződésem, hogy a
paradigmaváltás katalizátorai az iskolapadokban ülő z- és az
iskolakezdő alfa-generáció tagjai lesznek. Feltételezésem
alapjául tanulói kutatásaim szolgálnak. Érdemes azonban azt is
megvizsgálni, hogy tanáraik és leendő tanáraik felkészültek-e,
egyáltalán képesek-e adekvát módon reagálni a kihívásra
(szemléletváltással, módszertani repertoár-cserével).
Előadásomban másfél évtized három nagymintás nevelési
vizsgálatának (2003: 978 fő; 2013: 2263 fő; 2016: 2789 fő 12-
13 éves tanuló) az iskolai tanulásra és tanításra, valamint
értékelésre vonatkozó részeit, illetve pedagóguskutatásaim e
témához kapcsolódó néhány kiemelt eredményét kívánom bemutatni
(2001: 328; 2006: 215 felsős tanár; 2012/2013: 387 pedagógus
és pedagógus-jelölt, köztük pedagógiai értékelési szakértők
kérdőíves kutatása, és 84 fő interús kikérdezése).
Munkám célja kettős: 1) A gyermekek és a pedagógusok
vélekedéseinek bemutatása, az iskolai eredményesség okairól
szóló értékelésük összevetése. A kapott eredmények
bizonyítják, hogy a tanulók értékelésre építve tényekre
alapuló fejlesztő munka lehetséges, a nevelőmunka
eredményesebbé tehető. 2) A pedagógiai értékelésről alkotott
meggyőződések és a szakértelem összefüggéseinek bemutatása (a
2012/2013-as kutatásra építve). „Kutatásunkban arra kerestünk
választ, hogy a pedagógiai értékelésről alkotott meggyőződések
és az alkalmazott módszerek tekintetében van-e különbség a
magas speciális szaktudással rendelkező pedagógiai szakértők,
a gyakorló pedagógusok, és a végzős főiskolai hallgatók
között, ha igen, mik ezek, és milyen hatásokra alakulnak ki”
(Hercz, 2014).
A kapott eredményekre építve fogalmazhatjuk meg a
tanárképzésre és -továbbképzésre váró feladatokat az
eredményesség és a ’jóllét’ érdekében.
