A magyar nyelv történetének közvetlen forrásai közé tartoznak
rovásírásos nyelvemlékeink is. A magyar nyelvtörténetírás azonban hagyományosan nem
számol velük, a 20. század kiváló magyar nyelvtörténészeinek többsége
egyfajta szakmai szkepszissel viseltetett e forrásokkal szemben. A legutóbbi nyelvtörténeti
kézikönyvek (MNyt., MNytKk.) ugyanakkor – ha nem is rendszertörténeti fejezeteikben
– már tartalmaznak a rovásírásos emlékekre vonatkozó (általános)
ismereteket. Már a nyelvemlékcsoport tipológiai besorolása sem problémamentes,
ennek feloldására javasoljuk a (rovásírásos) feliratemlék megnevezést.
A tanulmány igyekszik feltárni a magyar nyelvtörténészek részéről megnyilvánuló általános
szkepszis lehetséges okait, s megkísérli, hogy válaszokat
is adjon. Ezek: az esetleges bizonytalan olvasat, több megfejtés lehetősége, a
nyelvemlékek jellemzően rövid terjedelme, többségükben kései emlékek,
melyekkel párhuzamosan már vannak (jóval hosszabb szövegű, latin betűs)
szöveg-, majd kódexemlékeink. Megállapíthatjuk ugyanakkor, hogy a nyelvemlékek nyelvtörténeti
értékét mindenekelőtt az általuk képviselt nyelvi anyag
tanúságtétele határozza meg. Erre – kiragadott példaként – a viszonylag késeinek tartott
Székelydályai rovásemlék (1400 k.) áldozócsütörtök szavát említjük, mely az egyházi
műszó első és egyetlen előfordulása a középkori magyar nyelvű
írásbeliségben. Belőle vonódik el jelentéstapadással a kódexeinkből jól ismert
áldozó szóalak (’áldozócsütörtök’ jelentésben).
Néhány további példát említünk a rovásemlékek lehetséges hasznosíthatóságára a magyar
nyelvtörténetírásban. A Bodrog-alsóbűi fúvóka (900 k.) feliratának jelentősége, hogy
ez az első lejegyzett magyar igealak. Ezen túlmenően
a nyelvemléken olvasható ige töve dokumentálja a fúj igének eddig csupán rekonstrukcióval
kikövetkeztetett korábbi tőalakját: fuβ- (fuw-).
A fenti igealak feltételes módjának jele hangrendileg illeszkedik. Ez a jelenség az
irodalmi igényű középkori egyházi írásbeliségben és a mai magyar
sztenderd nyelvhasználatban egyaránt idegen, beszélt nyelvi, illetve nyelvjárási
jelenségnek számít (ma általánosan nyelvhelyességi hibának szokás tartani). A
Bodrog-alsóbűi fúvóka fuβnȧÇk (’fújnék’) igealakja az első adata ennek a beszélt
nyelvi, illetve nyelvjárási jelenségnek, melyet csak több mint félezer évre rá követ
újabb előfordulás.
A Vargyasi rovásírásos emlék fioγ (’fiú’) szava ugyancsak visszaigazolja
az eddig bizonytalanság övezte rekonstrukciót, e korai alakból pedig egyúttal
megnyugtatóan érkezünk el a szó mai formájáig: fioγ > fio² > fiú.
A tanulmány végén összefoglaljuk a rovásírásos emlékeinkre vonatkozó
nyelvtörténeti kutatói feladatokat. Mindenekelőtt szükség van a még bizonytalan olvasatok
tisztázására. Ezután célszerűnek látszanék elkészíteni ómagyar
rovásemlékeink kritikai kiadását. Ezt követheti a nyelvemlékek szisztematikus
nyelvtörténeti feldolgozása. Csak ezután kerülhet sor a rovásírásos nyelvemlékek nyelvtörténeti
anyagának az elkövetkező (esetleg már készülő, vö. Új magyar etimológiai szótár) összefoglaló
kézikönyvekbe, etimológiai és nyelvtörténeti szótárakba való beépítésére.
