Az orvosi hivatás díjazásának problémái nem mai keletűek. Ráadásul az igazi hivatások
(pap, jogász, orvos, pedagógus) közül szükségszerűen egyedül az orvosok végeznek fizikai
munkát is, ami csak fokozza a díjazásuk körüli bizonytalanságot. Kétkezi munkáért
az ókorban (sebészet, szülészet) az orvost mesteremberként fizették, míg az orvos-papok
spirituális közbenjárásáért a beteg, tehetőssége szerinti hálaáldozatot mutatott
be. Rugalmas díjtételként ez utóbbit ültette át világi használatra Hippokratész
üzleti etikája. A középkortól egyes országokban a közhatalom az orvosoknak is tarifákat
írt elő, máshol viszont, mint például Magyarországon, az orvosok szabadon egyezkedtek
a beteggel. Nálunk ezért is okozott sokkhatást az 1891-ben „bismarcki” mintára bevezetett
szociális betegbiztosítás a nyomott költségtérítési kínálatával. Az első megrázkódtatás
után olyan 100 év következett, amelyben minden lehetséges hibát elkövetve jutottunk
el az 1989-es rendszerváltásig. A letűnt szocialista egészségügy (1949– 1989) után
a háziorvosok vállalkozók lettek, de a mai napig közfinanszírozási gyámság alatt állnak.
Járó- és fekvőbeteg szakorvosi ellátásban az alulfizetett közalkalmazottak (ha akarnak
és tudnak) a hálapénzes kvázimagánpiacon kaptak „működési” engedélyt. Jelenleg a
fogorvoslás a rendezett magánfinanszírozás egyetlen példája, sőt a „fogászati turizmus”
a szakmát nemzetközileg is „beárazta”. Minden más szakterületen fokozódik a jövedelmi
elégtelenség: az orvosok nagyobb fizetést követelnek, vagy külföldi munkát vállalnak,
és időnként a hálapénzviták is fellángolnak. A fogászattal ellentétben, az általános
orvosi diplomákra épülő szakorvoslásban jelenleg nincs olyan etalon, amellyel összemérhetnénk
az orvosok jövedelmi elvárásait, illetve a köz- és a magánfinanszírozás fizetési hajlandóságát.
Jelen tanulmány először azt bizonyítja, hogy korábban volt ilyen etalon, majd be-mutatja,
hogy politikailag elnyomva ma is létezik, és ha akarnánk, eldönthetné a légüres térben
zajló „fizetésrendezési” vitákat.
