Dolgozatomban a tágan értelmezett (társadalmi) modernség egy alapvető struktu- rális
sajátosságát szeretném közelebbről megvizsgálni. A modernség fogalmával, történetével
foglalkozó szakirodalom egyik régi kiindulópontja, hogy az újdon- ság, újszerűség,
illetve ezzel összefüggésben az egyediség, a haladás-előremutatás a modernség egyik
centrális jellemvonása. Méghozzá olyan jellemvonása, amely kapcsolatokat teremt a
különböző társadalmi részrendszerek között. Az indivi- dualitás, a radikálisan egyedi
stílus esztétikai csúcsértékké válása például segít a művészetnek a gazdasággal vagy
a joggal közös metszeteket létrehozni: amiből kevés van, értékesebb – ha egyedi, akkor
különösen az –, az egyediség pedig jogi kategóriává is válik, ami a szerzői jog kialakulásában
tesz szert alapvető jelentőségre. De gondolhatunk a politikában jelentőssé váló nacionalizmusra
is, amely a radikális nemzeti egyediség gondolatából indul ki, és hevesen elutasítja
a nemzeti jellemvonásoknak tartott jelenségek keveredésének, keverhetőségének még
a gondolatát is. Kevésbé nyilvánvaló azonban, hogy a tradicionalizmus és a konzervativizmus
is nagymértékben támaszkodik – paradox módon – az újdonság eszméjére: a tár- sadalmi
kommunikációs agendában állandó követelménnyé váló újszerűségigény strukturálisan
a régi „újrafeltalálását”, felélesztését is (vonzó) újdonságként mutatja fel. Az „invented
traditions”, ahogy ezt a paradoxitást Hobsbawm klasszi- kussá vált munkájának címe
is jelöli, immár nem az „új” és „régi”, sokkal inkább az affirmativitás és reflexivitás
(esetleg egyenesen kritikaiság) terében helyezi el az invenció és az újszerűség kérdését,
s ennek messzemenő következményei vannak a modern, globális társadalom minden aspektusára
nézve.
