Villa Cinquecento

Cinquecento Háromlakásos társasház a budai rengetegben Szöveg: Martinkó József Többszereplős, három tulajdonosváltáson és építészcserén, áttervezésen is átesett projekt végeredményét mutatjuk be a következő oldalakon. Az esetek többségében nehezen kezelhető helyzetről van tehát szó, amiben a magas színvonalú végeredmény érdekében elengedhetetlen feltétel, hogy a résztvevő építészek, az új megrendelők nyílt, tiszta kommunikációval engedjék át egymásnak a terepet. Aki járt már életében Budán, talán nem vitatkozik azzal a kijelentéssel, hogy a városrész legszebb belső „tájegysége” az Istenhegy, Svábhegy és Kútvölgy vidékére esik. Elképesztően izgalmas formákat mutató völgyekkel, leszakadásokkal, ormokkal tagolt részen járunk, ahol egyetlen ház építésénél sem megkerülhető szempont a domborzat topológiája. Itt a század eleji első néhány villa felépítése után a két háború közötti építészet néhány csúcsdarabja és az ostrom pusztítása után a hatvanas, hetvenes, sőt nyolcvanas évek elején épült társasházak zöme is egyre nagyobb értékkel bír, valójában esztétikai mélyrepülést csak a késő-kádári Tüzép-barokk és a kilencvenes évek elejének újgazdag családiház-eklektikája jelentett. Fontos meglátni, hogy ezen a budai környéken nem pusztán a szuperpanorámás telkeken tervezők nyújtottak magas színvonalat, hanem a belső,szűk utcákon építkezők is. Szűk utcából, meredek, lejtős, drámai-rézsűs telekből pedig akad itt bőven. Olyan telkekre gondolok, ahonnan kinézve nem arra csodálkozunk rá, hogy a Várhegy milyen lapos kis bucka tulajdonképpen, hanem azokra, ahonnan a majdani teraszokról, ablakokból kinézve, szinte karnyújtásnyira − mintegy mókusperspektívából − fás, bozótos meredélyt látunk. Panorámánk nemhogy szélesen, végtelenül nyújtózik a horizont egyik csücskétől a másikig, hanem éppenhogy a szemközti fák szarkalakta odvának piciny fiókaszemeiben végződik. És mégis. Ennél a hangyányi látványnál mámorítóbbat nem nagyon ismer a városlakó. Minek az ég és a város végtelenje, ha kerítésünkön túli szomszédunk egy élő, mindig változó, mindig megújuló szent élőlény. Tarkabarka fás, bokros megunhatatlan mozi ez, ami kevesek kiváltsága egy nyüzsgő nagyvárosban. Éppen egy ilyen szituáció bizonyult ezen a környéken ihletforrásnak ennél a háromlakásos, nagyvonalú társasháznál, aminek kompozíciós alapkaraktere napjaink villaépítészeti modernizmusából táplálkozik, tehát bár szintenként egy-egy lakásra oszlik, léptékében a villaműfajba tartozik. Ezt talán részletkérdés is, ha megértjük azt a fotókon nehezen visszaadható beépítési szituációt, miszerint az utca egyik meredek oldalán a ház áll, míg szemközt egy annál is meredekebb fás hegyoldal. Így a megvalósult verziót jegyző építészek számára a legfőbb orientációs pont ez a zöld térfal volt, pontosabban szólva a kompozíciós alapelvek tekintetében nem a ház kontúrját, vagy a telek határát jelentő vonalat tekintette orientációs elemnek, hanem kívülről, a zöld hegyoldal felől szerkesztve befelé, hagymahéjelven komponált. Ráadásul ez a szemközti zöld, természetes sík az alaprajz, teraszok, helyiségek, üveg függönyfal szerkesztésében is főszerepet játszott. Így érthető a hátsó, intimebb zónába épített teraszrész, illetve medence, míg az utca felől, a zöld térfal felé bátran nyílhatott meg a garázsos pinceszinttel aláépített földszint, az első és a középpontosan visszahúzott második szint. Érezhető, hogy ez nem egy 360 fokban körbekommunikáló „ház-szobor”, hanem egy erős főnézetet hangsúlyozó épület. Köszönhetően a pinceszint megépítése után az épületet áttervező Ferenczéknek, illetve az elmondások alapján a rendkívül felszabadult, kreatív és jó ízlésű megbízónak, végeredményben nagyvonalú épülettömeg, ki- és belépcsőzéseivel, erős horizontális hangsúlyaival egy semmi esetre sem hivalkodó ház született. Az összképhez az is hozzájárul, hogy a telek rézsűjébe süllyedő legalsó szint szürke betonburkolatához képest a felső, áttört szintek könnyednek hatnak. Ezt az érzetet tovább erősíti, hogy a gépkocsibejárós előtér két oldalát lágy vonalú kertépítészeti beavatkozás, gyepes halmocskák ölelik körbe. Tudatosan az írás végére hagytam egy fontos, az előkert karakterét is érintő, de ennél sokkal izgalmasabb objektumot. Mintha egy apró képzőművészeti galéria, art-objekt volna az az apró betongarázs, ami üvegajtajai mögött egy design ikont, egy stílszerűen római rendszámos Fiat 500 Nuovát rejt. A nemzetközi publikációk között se szeri, se száma a kortárs villákba komponált klasszikus Porschéknak, Mustangoknak, Ferrariknak. Együtt élni egy ilyen tárggyal éppen úgy jelenthet örök szerelmet, gyermeki lelket, száguldó szenvedélyt, gyűjtőszellemet, mint puszta kivagyiságot. Éppen ezért rendkívül szimpatikus, hogy a megbízó itt egy olyan járműnek terveztetett építészeti foglalatot, amitől a hivalkodás igencsak messze áll. Lakóház és pavilon párbeszéde finom és rétegzett értelmezésekre sarkall. Arányokról, tiszta formákról, szenvedélyes kapcsolatokról, mérnöki és esztétikai dimenziókról egyaránt szól. A design, az urbanizáció, az európai modernitás múltjának visszafogott, lélekjárta, lírai megidézése ikonikus, nehezen felejthető ötletnek hat.