A szerzőnek ez a műve teszi teljessé a XVIII. századi magyarországi egészségügyi kódex
megalkotásnak azt a hatalmas ívét, amely 1755-ben a jelen tengerészeti kereskedelmi
szabályozással kezdődött, 1770-ben a Generale Normativum-mal folytatódott, és a Magyar
Országgyűlés elé terjesztendő törvény- és rendelettervezettel zárult 1793-ban.
Ezek a jogszabályok Habsburg birodalmi és hazai szempontból is pontosan jelzik az
adott időszakban a magyar fél történelmi súlyának növekedését. Az 1755-ben hatályba
lépett „Általános közegészségügyi szabályzat és utasítások a Belső-ausztriai Tengermellék
közegészségügyi tisztviselői részére” Magyarországra a Horvát Királyság tengerpartja
révén vonatkozott, de Fiume 1779-től corpus separatum jogállást nyert és de facto
csatlakozott a Magyar Királysághoz. A Generale Normativum a Habsburg birodalom általános
egészségügyi szabályozása volt, de hazánkban a Magyar Királyi Helytartótanács csak
a szükséges közjogi „testreszabás” után engedte hatályba lépni, 1770. október 4-én.
Szemben az előző két szabályzattal, az 1793. évi törvény- és rendelettervezet „Közigazgatási
rendszabályok tervezete az egészség ügyében” címmel önálló és tisztán magyar jogalkotás
volt. Céljaként a Generale Normativum hatályon kívül helyezését jelölte meg a magyar
közjogi hagyományoknak megfelelő szabályozás által. Nem a jogalkotó szándékán, hanem
a viharos XIX. századon múlt, hogy az új általános közegészségügyi törvény csak 1876-ban
léphetett hatályba.
A hatékony tengerészeti közegészségügy kezdete eddig elkerülte a ma-gyar kutatók figyelmét,
jóllehet Fiume, a Magyar Királyság tengeri kapuja, ennek köszönhette járványoktól
mentes, zavartalan fejlődését, majd XIX-XX. századi felvirágzását. Legteljesebb történelmi
egészségügyi jogszabály gyűjteményünkben, (megj.: Codex saniterio-medicinalis Hungariae
1852-1861) sem található az 1755. évi német nyelvű jogszabály hivatalos latin változata,
jóllehet a Generale Normativum preambuluma szerint minden kétséget kizáróan a magyar
közjog része volt, külön a horvát tengermellékre vonatkozó 1757. évi olasz nyelvű
szabályzattal együtt. Mindezek alapján érthető, hogy az említett alaprendeletek miért
lappangtak a fent említett Linzbauer-kódexben, és a kutatók figyelmét elkerülve, miért
nem válhattak a magyar köztörténet szerves részévé.
Feltáró munkájának első lépéseként a szerző korszerű magyar fordítást készített a
több mint 250 éves német és olasz nyelvű szövegekből, két további, német és olasz
rendelettel együtt. Szakszerű, hiteles történelmi légkört teremtő és egyben olvasmányos
magyar változatában betekintést nyerhetünk a XVIII. századi tengeri kikötők és kereskedelem
világába, amelynek irányításáért egyértelműen a közegészségügyi hatóságok voltak felelősek.
Terjedelmileg a könyv legnagyobb részét az 1755. évi rendelet egyes szakaszaihoz fűzött
szakmailag pontos és közérthető kultúrtörténeti, orvostudományi és egészségügyi közigazgatási
kommentárok teszik ki, amelyek a korabeli hatóság szervezetének és működésének hétköznapjaiba
is bevezetnek bennünket. Így válhatunk szinte egyidejű és személyes résztvevőivé a
XVIII. századi adriai tengeri kikötők színes forgatagának, de nem az utókor bölcsességének
biztonságával, hanem a korabeli szorongásokkal, félelmekkel, és a járványok fölött
aratható győzelem bizakodó tudatával együtt.
Mindenkinek ajánlható ez a könyv, aki hiteles történelmi forrásból szándékozik ismereteket
szerezni arról a közegészségügyi háttérmunkáról, amely a magyar tengerhajózást és
tengeri kereskedelmet a XVIII. században útjára indította. Jelen monográfia földrajzi
és köztörténeti háttéranyagának további érdeme, hogy Fiumét és a horvát tengerpartot
romantikus történelmi túlzásoktól mentesen mutatja be az olvasóknak.
A történeti feldolgozás időrendje nem lépi túl a XVIII. század határát, azonban a
magyar közegészségügy, és azon belül a tengerészeti egészségügy története még a következő
évszázadban is lappangó anyagok hosszú sorát rejtheti az 1876. évi közegészségügyi
törvénycikk hatályba lépéséig. Csak remélhetjük, hogy a szerző nem tekinti lezártnak
a munkáját és tovább folytatja az ismeretlen vagy méltatlanul elfeledett anyagok feltárását.
Kapronczay Károly.
