Az analitikus filozófia és a fenomenológia kapcsolatai – történeti perspektívában(K-112542)
Szakterületek:
Tudomány
Ha a megtestesült elme gondolatát, illetve annak különféle újragondolásait
vesszük számba, feltűnik, hogy azok alapvetően a test–lélek
dualizmus keltette nehézségekre ref lektálnak. A fenomenológia
megkülönböztetést tesz fizikai és megélt test között, és ezzel az egyes
szám első személyben hozzáférhető tapasztalat és a tudomány által
képviselt objektív fizikai „valóság” közé igyekszik hidat verni, a
fenomenális tapasztalat pedig épp az egyes szám első személyben
megélt tapasztalatra vonatkozik. Ha azonban az elme működéséről
olyan elméletet szeretnénk alkotni, amely a tudomány eredményeire
is támaszkodik – miképp azt James és Merleau-Ponty is tette
–, akkor feltűnhet számunkra, hogy a tudomány által nélkülözhetetlennek
tartott reprezentáció fogalmának használata olykor több
nehézséget okoz, mint amennyit megoldani hivatott. Ha ugyanis a
reprezentációt a mentális reprezentáció és az izomorfia értelmében
használjuk, azt gondolván róla, hogy a publikusan megtapasztalható
fizikai jelenségeknek az elmében valamiféle korrespondencia
alapján egy adott mentális tartalom feleltethető meg, s ennek a mentálisnak
az agyban szintén megtalálható a megfelelő neurális korrelátuma,
amely utóbbi ráadásul metafizikai értelemben megalapozza
az előbbit, nos, ebben az esetben könnyen adódnak olyan paradoxonok,
mint például a t udat kemény problémája.
Már William James – aki egyaránt hitt a fiziológia és egyfajta
belső világ, a self fontosságában – paralelizmust tételezett fel tudatállapotok
és agyi folyamatok között ( James 1890/1931: 182).
Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy hajlamosak vagyunk a
jelenségeket megkettőzni: ugyanarra a jelenségre egyszer mint szubjektív
tapasztalatra, valamilyen tudatállapotra, másszor pedig mint
objektív adottságra tekintünk, miközben a kettő egy és ugyanaz.
Ha megpróbáljuk a fenomenalitást a reprezentációhoz kötött mintázattól
függetleníteni, akkor lehetőség nyílik arra, hogy – amint azt számos, a megtestesült
elme gondolatát proponáló szerző javasolja –
a mentális és a fizikai, vagyis a szubjektíven megélt és az objektívnek
és tudományosan kezelhetőnek tekintett világ között ne szakadékot,
inkább valamiféle egységet lássunk. Ehhez először is látnunk kell,
pontosan mit is kell reprezentáción értenünk. Argumentációmban
elsősorban azt igyekszem megmutatni, hogy a reprezentációfogalom
használata nem homogén a kortárs szakirodalomban, s hogy
a reprezentáció fogalmának különböző értelmű használatai miben
gyökereznek.
Először röviden vázolom azt a kettősséget, ami már Descartes
idea-fogalmában megjelent, s nyilvánvalóan a karteziánus szubsztancia-
dualizmusból ered. Utána kitérek James neutrális monizmusára,
majd pedig Merleau-Ponty fenomenológiájának reprezentációval
kapcsolatos megfontolásaira. Végül a 20. századi és a kortárs
kognitív tudomány, neuropszichológia és kognitív neurológia fogalomhasználatát
megvizsgálva igyekszem k imutatni, hogy a fogalom
használatának zavarossága, az egyértelműség hiánya sokszor feloldhatatlan
anomáliákhoz, megválaszolhatatlan kérdésekhez vezet.