Kecskeméti Agricola János, egy elfeledett humanista költő
A 16. századi magyarországi latin nyelvű irodalom egy kevésbé
ismert alakja Kecskeméti Agricola János. Nevét is latinul
használta, Johannes Agricola Ketskemetiensis formában,
magyarul valószínűleg Kecskeméti Szántó vagy Mező Jánosnak
hívták. Az 1540-es években Kecskeméten született ifjú otthoni
előtanulmányai után Sárospatakon tanult a jeles humanista és
a Perényiek orvosa, Balsaráti Vitus János tanítványaként.
Innen Wittenbergbe ment, ahol 1562 és 1564 között folytatott
tanulmányokat, költői művei (mindössze négy műve ismert) is
ebből az időszakból származnak, melyek többnyire
diáktársaihoz intézett búcsúversek. 1583-ban a tolnai
református kollégium rektoraként említik, de elképzelhető,
hogy ott hasonló nevű fiáról van szó.
Az első ismert verse 1563-ban született, amikor
tanulótársa és gyermekkori barátja, Benedictus Cyka (magyarul
talán Cika vagy Csikai Benedek) két év után hazaindult,
Agricola János pedig még egy évre kint maradt. Az utóbbi
ekkor a korabeli egyetemi szokás szerint latin nyelvű
búcsúverset (carmen propempticon) írt hazatérő társához, mely
ugyanebben az évben nyomtatásban is megjelent. A vers
címzettje valószínűleg azonos azzal a Benedictus Ketskemeti
nevű diákkal, aki az egyetem anyakönyvében, illetve Laskai
Csókás Péter De homine című orvosi munkájának előszavában a
wittenbergi magyar diákok névsorában szerepel az 1561-ben
beiratkozottak között. Közel egy évtized múlva, Héderváry
István gálszécsi prédikátor 1570. január 22-én kelt
végrendeletében már a Zemplén megyei Felsőregmec protestáns
lelkészeként szerepel. Teológiai irányultságáról nincsenek
pontos adataink, de feltételezhető, hogy már református volt,
mivel az 1560-as évek végére Abaúj és Zemplén megyékben a
helvét irányzat nyert teret. A vers egyetlen példányát a
brassói Honterus Gimnázium könyvtárában találta meg Szabó
Károly, tartalmát Marton Sándor irodalomtörténész, kecskeméti
főiskolai tanár publikációiból ismerjük, a nyomtatvány
jelenleg lappang vagy elpusztult.
A mű jelentőségét növeli, hogy ez az egyetlen forrás,
amely fényt vet a kecskeméti reformáció gyökereire. A vers
három tanult és művelt személy küzdelmét adja elő, melyet a
reformáció terjesztéséért folytattak az akkor már török
hódoltság alá tartozó Kecskeméten. Mindhárman városi polgárok
voltak, név szerint Ambrosius Agricola, valószínűleg a
versszerző apja, Franciscus Cyka (Csikai Ferenc), vélhetően
Cyka Benedek apja vagy más rokona és Sebastus Abbas (magyarul
Abai, Apáti vagy Pap Sebestyén). Ők voltak az elsők, akik
Mehmed budai pasa engedélyével terjesztették a reformáció
tanait Kecskeméten, és bár a városi tanács elűzte, majd
bebörtönözte őket, újabb védlevelekkel visszatérve
alapították meg a helyi, ekkor még lutheri szellemű reformált
gyülekezetet.
Ugyancsak 1563-ban jelent meg egy másik wittenbergi
diáktárásához írt búcsúverse, melynek címzettje a brassói
Titus Amicinus, akinek életútja jól tükrözi a protestáns
felekezetek szerveződésének heves vitákkal kísért történetét.
Titus Amicinus 1550-ben beiratkozott a brassói gimnáziumba.
1553-tól Wittenbergben tanult, ahol 1555-ben felszentelték,
hazatérve szülővárosában vállalt prédikátori szolgálatot.
1558-ban visszatért a wittenbergi egyetemre, hogy a városi
tanács megbízásából továbbképezze magát, itt 1561-ben
szerezte meg bizonyítványát, de közben 1560-ban Zürichben is
járt, ahol meglátogatta Conrad Gesner polihisztort, és
Bézával is kapcsolatban állt. Hazatérve városi lelkészként
működött, ő rendelte el a bolgárszegi román egyház
reformálását, de alig tíz hét után kálvinista nézetei miatt
száműzték. Ekkor visszatért Wittenbergbe, majd Kolozsvárra
települt és Heltai Gáspár lelkésztársa lett, ők képviselték a
szászok között a szakramentárius álláspontot. Később
kénytelenek voltak felvenni a fejedelem hitvallását, az
antitrinitarizmusnak abban a formájában, ahogyan azt az 1566-
os marosvásárhelyi zsinat kidolgozta. 1565-ben házasságot
kötött Anna Auer besztercei polgárlánnyal, lakodalmukra
Szikszai Fabricius Balázs, református lelkész és akkor a
kolozsvári (korábban a sárospataki) iskola tanára írt latin
nyelvű köszöntő verset. Ő maga is foglalkozott költészettel,
1560-ban a 118. zsoltár latin parafrázisát adta ki
Wittenbergben. Egy súlyos betegség következtében fiatalon
hunyt el 1566-ban, de előtte még saját maga írta meg
sírfeliratát.
Agricola János verse harmadik wittenbergi
tartózkodásának végén, Kolozsvárra érkezése előtt íródott. A
művet szintén a brassói gimnáziumi könyvtárból írta le Szabó
Károly, a németországi könyvtárak digitalizációs munkájának
és az Europeana programnak köszönhetően a közelmúltban
ismertté vált a szöveg hallei példánya is. A vers műfaja a
címében is jelzetten egy ecloga, szereplői az antik mintákhoz
hasonlóan pásztorok, akik a Wittenberg környéki táj szépségét
magasztalva próbálják maradásra bírni a hazájába visszatérni
készülő, Titus Amicinust jelképező Coronust (Corona, Brassó
latin neve után). Mindkét versben hangsúlyos a közös
wittenbergi tanulmányok mellett a közös mester, Balsaráti
Vitus János iránti tisztelet kifejezése.
Egyéni szerzeményei mellett egy antológia
társzerzőjeként is írt verset, az 1564-ben Itáliába indult
Caspar Czipczinus vagyis Szepesi Horvát Gáspár tiszteletére.
Ugyanebben az évben Szegedi Lőrinccel együtt gyászverset írt
Salánki András nagymihályi lelkész felesége, Szakmári Orsolya
halálára.
